Elszoktunk mi már az efféle mámortól! Magam majd’ negyedszázada tudósítok a magyar válogatott mérkőzéseiről, de nem sok hasonló fegyvertényt tudok felidézni a több évtizedes periódusból. A magyar-brazil 3-0 jut eszembe ’86-ból, meg a santanderi pályaavatón a spanyolok ellen elért 4-2 1991-ből, de e két meccs egyikén sem volt aktuális világbajnok a rivális.

A győzelmet soha nem kell megmagyarázni.

Ezt meg kiváltképp nem.

Súlyos sérülést szenvedett a mérkőzésen Marco Materazzi, az olasz válogatott világbajnok védője. Az Internazionale 34 éves klasszisa az első félidő végén csak hosszas ápolás után tudott lebicegni a pályáról, majd az orvosi vizsgálat után kiderült: combizomszakadást szenvedett. Materazzi várhatóan karácsonyig harcképtelen lesz.

Először is: a világbajnoki címvédő ellen nyert 3-1-re a magyar válogatott, ráadásul úgy, hogy az utolsó tíz percben knock-out fenyegette a honfitársainkkal szemben 1965 óta veretlen olaszokat. Aztán: az azúrkék együttes elvétve veszít - 2004 ősze óta most negyedszer maradt alul -, az pedig különösen ritkán fordul elő vele, hogy vetélytársa nyolc-tíz helyzetet alakít ki ellene. Az itáliai sportsajtó még akkor is élesen kritizálná a squadra azzurrát, ha a brazil válogatott keltene akkora káoszt az olasz elhárításban, mint amilyet szerdán a magyar csapat okozott, hiszen az itáliai futball legfőbb védjegye - a magas fokú technikai felkészültségen túl - a taktikai tökéletesség, amelynek döntő eleme az előretolt védekezés, a pálya szinte minden pontján tapasztalható pressing. Ennek ezúttal - főként a találkozó utolsó harmadában - a nyomai sem mutatkoztak, de ezen törjék a fejüket az itáliaiak, mi meg végre egyszer dőljünk hátra, és élvezzük néhány napig e remek hangulatú és szenzációs végkimenetelű este örömét.

Egy ilyen diadal után egyelőre nem kell Boszniára vagy a jövőre gondolni; hál’ isten, lehet lubickolni kicsit…

Elszoktunk mi már az efféle mámortól! Magam majd’ negyedszázada tudósítok a magyar válogatott mérkőzéseiről, de nem sok hasonló fegyvertényt tudok felidézni a több évtizedes periódusból. A magyar-brazil 3-0 jut eszembe ’86-ból, meg a santanderi pályaavatón a spanyolok ellen elért 4-2 1991-ből, de e két meccs egyikén sem volt aktuális világbajnok a rivális. Az más kérdés, hogy mindhárom szuper siker barátságos mérkőzésen született, ám most (engedelmükkel) ezzel sem törődnék, mert a mai magyar labdarúgásban - amely távol van a ’86-ostól, de még a ’91-estől is - már-már felfoghatatlan eredmény ez a 3-1. Dzsudzsák forgatta Oddót, Filkor Grossót, Priskin Cannavarót… Ennek feltehetően nem lesz folytatása - ugyanilyen biztosan nem -, de (Presser és Adamis után szabadon) hadd ringassam magam, már csak azért is, mert minden csoda sajátja az egyszeriség.

Annyit bíráltam én már a magyar futballt, hogy hovatovább reveláció nekem leírni (mindenféle elemzés vagy továbbgondolás nélkül): szép volt, fiúk!

A produkciónál „csupán” az volt szebb, ahogyan Várhidi Péter szövetségi kapitány kommentálta a győzelmet. A meccs után vagy negyedórát beszélgettünk kettesben, és a szakvezető még véletlenül sem említette: „Látod, milyen prímák vagyunk?” Inkább maga is arról beszélt, hogy szinte feldolgozhatatlan, ami történt, s hogy a találkozó előtt legföljebb a döntetlenben bízott, közvetlenül az olaszok vezető gólja után pedig már abban sem nagyon. „Az előkészületekre visszatekintve azt kell mondanom, semmi különöset nem csináltam - tűnődött. - Igaz, mindenkibe azt igyekeztem sulykolni, hogy játsszon bátran és minél több mozgással. De ez máskor is így van, ám a világbajnok jelenléte, úgy látszik, a tőlük telhető maximumra sarkallta a játékosokat, akiknek hálás vagyok ezért az élményért. Még akkor is, ha a legkevésbé sem lettem más ember ettől a bravúrtól.”

Az valóban nem.

De akkor is tény, hogy a krónikákban fennmarad: Magyarország-Olaszország 3-1, a gólokat - sorrendben - Di Natale, Juhász, Gera és Feczesin szerezte, a magyar szövetségi kapitány pedig ifjabb Várhidi volt.
A tréner feltűnő visszafogottságán egyébként nem csodálkozom: ezúttal tényleg van mire szerénynek lenni.