 |
Mi a baj, mi a cél?
Az orvostudomány felgyorsult fejlődésének köszönhetően az életben maradás esélyei gyorsan nőnek, de a költségei sokszorta gyorsabban. Környezetünket, életmódunkat sokszor egészségünk ellen fordítjuk, s a magunk okozta kárt is egészségügyi szolgáltatások fokozott igénybevételével próbáljuk ellensúlyozni. Az életkor lassú növekedésével összefüggő egészségügyi kiadások gyorsan emelkednek, miközben egyre kevesebb aktív dolgozó járuléka teremti meg a szolidaritás pénzügyi alapjait.
Ezek a folyamatok mindenütt egyre erősebb feszültséget generálnak, s felborítják az egészségügy pénzügyi egyensúlyát. A társadalombiztosítási rendszerek növekvő kiadásai és korlátozott forrásai nem teszik lehetővé, hogy minden egészségügyi szolgáltatást mindig, mindenhol korlátok nélkül közszolgáltatásként kapjunk meg. Ez ma már világos. A szolidaritás keretében járó közszolgáltatás és a magánfelelősség új határainak kijelölését minden országban éles szakmai és szenvedélyes társadalmi-politikai vita kíséri.
Magyarországon a gondok még nagyobbak. A gazdaságot és a társadalombiztosítás történelmileg kialakult rendszerét 1950-ben szétzilálta az államosítás. A társadalmi és gazdasági rendszerváltás a kilencvenes években végbement, de nem követte az egészségügy reformja. A ránk maradt rendszer pedig nemcsak gazdaságtalan, hanem igazságtalan is. Miközben indulatos viták dúlnak a vizitdíjról, évtizedek óta némán fizetjük a hálapénzt az évi 150 millió vizit során vagy 50 milliószor. És a hálapénznél aztán nincs igazságtalanabb. Ezt nem kompenzálhatjuk a rászorulóknak, ez nem veszi figyelembe a népegészségügyi szempontokat. Sarc a betegnek, alamizsna az egészségügyiek többségének és illegális extraprofit az elitjének. Erre a politikának eddig semmilyen válasza nem volt! Ma még beszélni is szégyellt erről a szégyenről.
A rendszer nem hatékony. Mindenki tudja és mondja is, hogy sok a kórházi ágy, és közben nincs hol ápolni a rászorulót. Tudjuk, hogy sok nagyvárosban felesleges kórházak viszik a pénzt, miközben sok számos településről egy napot kell utazni egy egyszerű szakorvosi vizsgálatért. Kórházaink nőttek, fejlődtek, miközben rendelőintézetek sora szűnt meg.
Tudjuk, hogy a köz és az egyén rengeteget költ gyógyszerre, de nehezen fogadjuk el, hogy az olcsó és a drága szer lehet egyformán hatékony, és mindkettőnek egyaránt van mellékhatása. Ma újdonságnak hat, hogy az orvosnak a beteg érdekében (!) nemcsak a hatékony, de a gazdaságos gyógyszerrendelés is felelőssége.
A kormányprogram - a két koalíciós párt választási programjára támaszkodva - célul tűzte ki az egészségügy átfogó reformját. A reform nyomán kétféle értelemben is javulnia kell a betegek helyzetének: egyrészt abban, hogy nagyobb valószínűséggel gyógyulnak meg, jobb ellátást kapnak, másrészt abban, hogy kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak. A reform célja emellett az is, hogy az egészségügyben dolgozók magasabb legális keresetet érjenek el, jobb körülmények között dolgozzanak, a minőségi javulás pénzügyi fedezetét pedig a hatékonyabb működés biztosítsa.
Az elmúlt hónapokban az emberek úgy érezték: az egészségügy átalakításával kapcsolatban csak a megszorításokkal találkoztak. A reform ütemezését nagyon kedvezőtlenül befolyásolta, hogy elindításával egyidejűleg kellett az államháztartás szempontjából elengedhetetlen pénzügyi intézkedéseket megtenni. Megszorításokként jelennek meg a közvéleményben azok a lépések is, amelyek új lehetőségeket nyitnak: a mentés és a betegszállítás szétválasztásából a tömeges elbocsátás lett a hír, a korszerű, hatékony onkológiai rendszer megteremtése, a látszatellátás elleni fellépés helyett a finanszírozási csökkentésről beszél mindenki. Miközben évtizedes szakmai konszenzus van arról, hogy a kórházcentrikus ellátást át kell szervezni, politikai hisztériát lehet kelteni a kórházak megszűnését előtérbe állítva. A hálapénzről hallgatnak, de a vizitdíjról népszavazást kezdeményeznek. Még a lakosság és az államháztartás számára is gyors és közvetlen pénzügyi és minőségi előnyökkel járó reformintézkedések (a gyógyszerhez való hozzáférés javítása és a jelentős árcsökkentést eredményező gyártói versenykényszer) is beleolvadtak a megszorítások sorába.
Így válhatott a reform minden szükséges - szakmailag elismerten indokolt, és a nemzetközi tendenciákhoz illeszkedő - lépése még a kormánypolitikusok egy része által is nehezen vállalható intézkedéssé.
Ha az egészségügyi reform ezen a ponton állna meg, akkor a ciklus végéig fennmaradna az a közérzület, hogy az egész intézkedéssorozat csak a megszorításokról szólt. Holott a reform első számú célja nem a megtakarítás, hanem a kedvezőbb hozam, a jobb eredmény! Akkor lehet továbblépni az előremutató reformok irányába, ha haladéktalanul politikai döntést hozunk az egészségbiztosítási rendszer reformjáról, és megkezdjük az egészségügyet egybefogó pénzügyi alaprendszer átalakítását.
Nem véletlen, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetője legutóbbi évértékelő beszédében legfontosabb politikai céljaként a több-biztosítós rendszer bevezetésének megakadályozását jelölte meg. Felismerte, hogy a biztosítási reform bontakoztatja ki a változások előnyeit, és ez lehet nemcsak az egészségügyi reform, de a koalíció sikerének a garanciája is. De csak akkor, ha időben nekilátunk!
Egy felelős: felelőtlenség
Ma az évi 150 millió orvos-beteg találkozás minden egyedi problémája (a receptek ellenőrzése, a lúdtalpbetét ára, a tébé támogatás nagysága stb.) azonnal napi politikai problémává válik, és közvetlenül a mindenkori kormányra nehezedik. Külső, független szereplők hiányában nincs hova delegálni a feladatokat és a konfliktusokat. Minden változás kormányzati döntésként jelenik meg a közvélemény szemében, s ezek hatásai elkerülhetetlenül összeadódnak. A döntések meghozatala és a társadalommal való elfogadtatása is könnyebb lenne, ha már működnének a biztosítók, és a döntések jelentős része kikerülne a napi politikai harcok első vonalából.
Húsz-harminc évvel ezelőtt a kormányt tették felelőssé azért is, ha a boltokban romlott volt a hús, levált a cipők talpa és emelték az árakat. Ezért ma már a kereskedőket és a gyártókat teszik felelőssé. Az egészségügyben ma is mindenért a kormány felel, mert valóban az egész rendszert az állam üzemelteti és közvetlenül finanszírozza.
Nincs külső, hozzáértő és motivált ellenőrzés. A döntéseket állami vezetők hozzák, állami tisztviselők készítik elő és hajtják végre. A jelenleg véleményezésre jogosult véleményformálók ellenérdekeltek. (Például a gyógyszertörvény ügyében a gyógyszergyártók és a gyógyszerészkamara, a háziorvosi adatszolgáltatás, a jogviszony-ellenőrzés és a kórház-átalakítás ügyében az orvosképviseletek és a kórházszövetség).
Nincs érdemi összefüggés az egészségbiztosítási bevételek nagysága és a nyújtható szolgáltatások mennyisége, minősége között. Mindkettőt - egymástól jórészt független - politikai döntések, alkuk sorozata alakítja, s az egyenleg csak az éves zárszámadáskor válik láthatóvá. A kiadások növelése mellett mindig könnyű politikailag érvelni, gazdasági szempontból meg nagy a nyomás a járulékok csökkentésére. Emiatt fölszökik az egészségbiztosítás hiánya, amiért aztán a központi költségvetésnek kell helytállnia. Az OEP eredménye nem mérhető, működése nem értékelhető. Ha a rendszerben csak egy szereplő van, nincs viszonyítási alap, összehasonlítási lehetőség. Ha egy kórházzal nem szerződik az OEP ez az egy szereplő, az (könnyen politikainak minősíthető és megtámadható) kormányzati döntéssé válik. Ha a biztosítók nem szerződnek, akkor a kórház (meg a fenntartója) lesz kénytelen mentegetőzni. A vizitdíj szabályozása egységesen kiterjed a teljes "nemzeti kockázatközösségre", nincs lehetőség a keretszabályozáson belül eltérő, rugalmas, versengő megoldások alkalmazására.
Amíg az egészségügy finanszírozása kizárólag állami kötelezettség, a szolgáltatások iránti korlátlan igénynek nem, vagy csak nagy politikai kockázattal lehet gátat szabni. A gazdasági szereplőként is működő biztosítók, amelyek közvetlenül érzékelik a járulékbevételek és a kiadások viszonyát, a rendszer minden résztvevőjére - tehát a szolgáltatókra és az igénybe vevőkre is - rákényszerítik a gazdaságilag hatékony gyógyítási megoldásokat.
Ma még a jó döntések esetén is hiányzik a végrehajtásukban érdekelt fél. 1992-ben már törvény született arról, hogy a magyar egészségügy biztosítási alapú, de ennek megvalósítása nem érdeke az OEP-nek. Hiszen a pénzt -a mindenkori hiány fedezetével együtt - mindig megkapta. Nem érdekelte a szolgáltatókat, hiszen az OEP mindig fizetőképes volt. És miért érdekelte volna a beteget, a "biztosítottat", hiszen bármikor, bárhol ellátták.
Az OEP gazdasági hatékonysága csekély, működtetése drága. Ha a feladatához szorosan nem kapcsolódó kifizetéseket leválasztjuk, akkor azt látjuk, hogy 1050 milliárd forint bevételből 21 milliárd a költségvetés szerinti működési költség, miközben a járulékbeszedés 1,12 százalékos költségét az APEH viseli, és a fejlesztési források jelentős részét (például az informatikára költött milliárdokat) is máshol számolják el. És ezért a működési költségért még nincs hatékony kontroll, minőség-ellenőrzés, amihez a pénzen kívül az érdekeltség is hiányzik, s az ügyfélszolgálat indokolt (másutt szokásos) költségei is hiányoznak a kimutatott működési költségekből. Mindezeken felül számolni kell az állami elosztórendszerek esetén mindig megnyilvánuló politikai engedékenység és a korrupciós lehetőségek hatásával.
Mi a választék?
Hogyan lehet megteremteni a minden politikai erő által kívánatosnak tartott biztosítási alapú rendszert? Tekintsük át a lehetőségeket.
Többek szerint megteremthető egy valódi biztosító önmagában is. Ők azt feltételezik, hogy a gazdasági társasággá átszervezett egyetlen, állami tulajdonú biztosító hatékonyságorientált vállalkozásként fog működni, keményen takarékoskodik majd a költségekkel, és a szolgáltatóktól is számon kéri majd a minőséget. Naivitás! Már egy évtizede próbálkoznak ezzel, sokan, sokáig őszintén törekedtek rá, de nem sikerült. Ezt a megoldást most már csak azok pártolhatják, akik úgy akarnak változást, hogy semmin ne kelljen változtatni (legfeljebb a cégéren).
Ha egy biztosító van, az csak állami lehet. Ebben az esetben viszont nem biztosítási, hanem állami egészségfinanszírozási rendszerrel van dolgunk, bármilyen névre keresztelik. Ha pedig csak egyetlen állami szervezet van, azt óhatatlanul a kormánynak (a politikának) kell irányítania, azért teljes felelősséget kell vállalnia, annak minden föntebb leírt politikai és pénzügyi hátrányával, terhével, konfliktusforrásával. Ahogy nincsen egypártrendszeri demokrácia, ahogy nincsen piacgazdaság egybanki monopóliummal, úgyanúgy valódi biztosítási rendszer sincsen egy állami biztosítóval.
Sokan érvelnek azzal, hogy a szolgáltatók versenye az igazán fontos, amit akár "egy biztosító" is generálhat, ha "valódi szolgáltatásvásárló " szerepet tölt be. De az egészségügyi szolgáltatók versenye önmagában csak korlátozott lehet. Hiszen sok helyen csak egy vagy néhány azonos érdekű egészségügyi szolgáltató van, melyek, ha logikusan viselkednek, kartellszerű magatartással lépnek fel a biztosítóval és a (tudatosan is) alulinformált betegekkel szemben. Ezért kellenek olyan - versenyben kiválasztott erős szervezetek (biztosítók), melyek alapvető érdeke a beteg érdekeinek erős, látványos képviselete akár az erős egészségügyi lobbival szemben is. Továbbá: egy állami döntéshozó érthető politikai megfontolásból soha - még a betegek érdekében sem választhatja a jobb magánszolgáltatót egy állami vagy önkormányzati intézménnyel szemben rendszerszerűen. Ez a tudat már önmagában is a szolgáltatói verseny akadálya. Hogyan alakulhatna ki verseny a szolgáltatók között, ha a vevő (OEP) politikai kényszer miatt mindenkit finanszíroz, függetlenül a szolgáltatás minőségétől? A szolgáltatók között csak akkor alakulhat ki verseny, ha lesz verseny a vevők (biztosítók) között is.
A regionális több-biztosítós rendszer, tehát a jelenlegi állami rendszer felosztása több állami tulajdonú biztosítóra a fentebb összefoglalt problémák egyikét sem oldja meg. Ha egy állami monopólium helyébe több állami monopóliumot állítunk, a problémák megsokszorozódásának veszélyét idézzük föl. A beteg és az egészségügy számára ennek a rendszernek semmilyen előnye nincs a jelenlegihez képest, viszont (még) drágább.
Az állami tulajdonú regionális biztosító működtetése abban az esetben képzelhető el, ha a törvény megengedi más (országos) biztosítók megjelenését is az adott régióban. Ugyanez a helyzet a szakmai alapon működő biztosítókkal. Döntés kérdése, hogy a minden egyéb feltételt teljesíteni tudó új biztosítók munkahely (vagy foglalkozás) szerint is szerveződhessenek-e. Erre elsősorban néhány nagy foglalkoztató (MÁV, fegyveres testületek stb.) lehet alkalmas a biztonságos működéshez szükséges létszámhatár, és az alapításhoz szükséges erős szakmai kohézió miatt, amiből - az erősebb szolidaritási hajlandóság folytán - nagy "versenyelőny" is lehet!
Sokan kompromisszumos megoldásként vetik fel, hogy legyen egy alapbiztosító mellett több kiegészítő. Vagyis: az alapcsomagot nyújtó egyetlen állami "biztosító" mellett jöjjön létre a kiegészítő biztosítások fejlett versenypiaci rendszere. Ez sem megoldás. A polgárok többsége az egészségügyi ellátást az alapszolgáltatásokkal azonosítja. A többség számára, amely csak az alapcsomagot kapja, semmi sem változik. Az egyetlen alapbiztosító megőrzi a fentebb sorolt valamenynyi hátrányt, a magánbiztosítóknak meg annál jobban megy, minél rosszabb az (állami) alapszolgáltatás (ez a hálapénz alapja is!) Nem a többség elégedettsége lenne a cél, hanem az, hogy minél többen legyenek elégedetlenek, és így minél többen vegyék igénybe a jobbat nyújtó kiegészítő biztosítást. A szakértők szerint éppen ez az angol rendszer nagy hibája: a krónikus műtétek állami várólistáján egy éven belül nem kerül sorra senki, a kiegészítő magánbiztosítók betegeit viszont néhány héten belül megműtik. (De ott legalább nem mondják biztosítónak az állami rendszert). A magánbiztosítottak elkülönült szolgáltatói rendszere Európában példátlan módon kettéosztotta a társadalmat. Ezt nem vállalhatja baloldali-liberális döntéshozó.
E megoldásnak nálunk van még egy komoly akadálya: a széles körben elterjedt hálapénz. Azok a szolgáltatások (jobb szoba, jobb műszer, jobbnak vélt orvos), amelyeket a kiegészítő biztosítások kínálhatnának, eseti fizetségért, hálapénzért bármikor megvásárolhatóak. Ráadásul - látszólag - olcsón, mivel az "eladó" általános költségeket nem visel (azokat a kórház fizeti, a közösből). Ezért nem terjedhettek el a kiegészítő biztosítások eddig sem - noha ehhez minden jogi feltétel évek óta adott. Az a kevés biztosítás, ami van, az is elsősorban a többletköltséghez (hálapénz, hivatalos kórházi szobaár stb.) nyújtott pénzbeli támogatás, nem pedig valódi egészségügyi szolgáltatás.
Mások jó kompromisszumnak, a valódi több-biztosítós rendszer felé vezető átmeneti lehetőségnek látják, hogy az állami biztosító mellett egészségpénztárak is kínálhassák az alapcsomagot. Ennek az lenne az előnye, hogy a létező 25-30 pénztár már nyújt egészségügyi szolgáltatásokat félmilliós tagságának. Van benne gyakorlatuk, és rendelkeznek már hozzá némi infrastruktúrával is. Mindez igaz, és az egészségpénztárakat hasznosítani is kell az új rendszer kiépítésében, de rájuk korlátozni a részvételt átmenetileg is hibás lenne.
Ez a megoldás biztosításkockázati szempontból kezelhetetlenül sok kis létszámú kockázatközösséget hozna létre, aránytalanul magas fajlagos költséggel. Miközben ezek a pénztárak a pénzügyi kockázat megnyugtató kezeléséhez szükséges tőkeerővel, saját tőkével nem rendelkeznek. Ennél is nagyobb probléma, hogy az egészségpénztárak tagsága még szelektívebb, mint a kiegészítő biztosítással rendelkezők köre. Döntően a sikeres, versenyképes vállalkozások megtartani kívánt dolgozóiból tevődik össze, akiknek - általában magasabb - jövedelmét egészíti ki cégük, adókedvezménnyel is támogatott többletszolgáltatással. Ezen - egyébként "kiérdemelt" előnyök előjoggá tétele, kiterjesztése elkülönült társadalombiztosítási rendszerré, nem vállalható. Amit a társadalom kettészakításáról írtunk az előző pontban, az erre a megoldásra még inkább igaz.
A következő lehetősége az, hogy a lakosság egészségbiztosítását egymással versengő üzleti biztosítók veszik át, az OEP pedig e rendszer bevezetésekor megszűnik. Minden biztosított választhat az új üzleti biztosítók között, s aki nem választ, azt is beosztják valamilyen algoritmus szerint valamelyik új biztosítóhoz. A biztosítókat szerződéskötési kötelezettség terheli: minden náluk jelentkező ügyféllel szerződniük kell az állam által előírt feltételek mellett. Ebből a rendszerből ugyanúgy nem maradhat ki senki, mint a maiból. A kockázatokat a járulékok újraelosztásával kiegyenlítik, ezért a biztosítók nem érdekeltek abban, hogy szelektáljanak az ügyfelek között.
A piaci szereplők egyenlő helyzetének biztosítása, az egészségbiztosításnak az államról való leválasztása és a hatékonyságban való érdekeltség szempontjából ez volna a legjobb megoldás, s a magántőkét is így lehetne a legnagyobb mértékben bevonni az egészségügy finanszírozásába.
De az OEP azonnali eltűnése jelentős kockázattal járna. Az új biztosítóknak az indulás pillanatában készen kellene állniuk tízmillió állampolgárhoz kapcsolódó évi 150 millió vizit és egyéb közvetlen egészségügyi, valamint megszámolhatatlan egyéb, adminisztratív esemény földolgozására és finanszírozására. A potenciális szereplők ismereteink szerint nem tudják vállalni az ehhez szükséges feltételek (infrastruktúra, informatika, szakemberek, eljárásrendek stb.) egyidejű megteremtését és a "tanulási folyamat" nélküli piacra lépés kockázatát.
A politika számára is kockázatos ez a megoldás. Valamennyi biztosítottat már az induláskor kényszerválasztására kellene kötelezni, illetve a nem választókat mesterségesen, adminisztratív eszközökkel elosztani. Ez bizonytalanságot keltene a lakosság kevéssé piacorientált részében (többségében). Egy ilyen rendszerben az állami felelősség lényeges elemei csak nehezen és közvetetten jeleníthetők meg, márpedig nálunk az elmúlt évtizedek és a közvetlenül mögöttünk lévő időszak (!) szocializációs hatása miatt szokatlanul erős az emberekben az állami gondoskodás igénye. (Ez az igény valamennyire minden fejlett társadalomban jelen van, de erősebb egyéni felelősségtudat mellett!)
Mi a megoldás?
E fent említett kockázatokra tekintettel olyan kompromisszumos, vegyes rendszer bevezetése lenne a legcélszerűbb, amelyben az OEP bázisán létrejön egy - az induláskor még - állami tulajdonú egészségbiztosító, és mellette lépnek piacra az alapcsomagot (is) kínáló magántulajdonú biztosítók. A biztosítottak választhatnak, hogy állami vagy magántulajdonú biztosítónál kötik meg a kötelező biztosításukat.
A társadalombiztosítás egységes szolidaritási pénzalapja az OEP-nél marad. Fennmarad tehát változatlanul a nemzeti kockázatközösség, az OEP kezeli az Egészségügyi Alapot, intézi a járulékok újraelosztását, képviseli a teljes egészségügyi rendszer állami pénzügyi felügyeletét. Pénzügyi eszközökkel "menedzseli" a biztosítók versenyét. (Az állami szabályozás érvényesülését a már megalakult Egészségbiztosítási Felügyelet garantálja). Az OEP felügyeletét célszerű a pénzügyminiszterre bízni (miként a Magyar Államkincstárét).
Az OEP-nek a fenti feladatokat ellátó részlegeiről leválasztott (nagyobbik) része önálló, de 100 százalékban állami tulajdonban lévő gazdasági társasággá alakul, új nevet kap, az egészségbiztosítók egyike lesz, és az induláskor automatikusan átveszi mindazokat a biztosítottakat, akik nem választanak maguknak más biztosítót.
Az új magánbiztosítók esetében fontos előírások 1. a biztonságos működést garantáló minimális (százezres nagyságrendű) induló létszám, valamint a túlzott koncentrációt megakadályozó (kétmillió körüli) felső korlát; 2. a biztosítottak számával arányos, jelentős tartaléktőke; és 3. a világos tulajdonosi kör. A biztosítói törvény hatályba lépésével egyidejűleg törvénybe kell iktatni az egészségbiztosítási csalás fogalmát. Ez a szolgáltatók és alkalmazottjaik egyéni pénzügyi, büntetőjogi felelősségét szabályozná az egészségbiztosítási források gazdaságos és szabályos felhasználásának sérelme esetén, és szigorú szankciók mellett kimondaná, hogy a törvényben meghatározott járulékon és egyéb, jogszabályokon alapuló díjakon túl a biztosítottakra semmilyen egyéb kötelező pénzügyi teher nem hárulhat.
Az alapcsomag terhére elszámolható működési költségarány az európai gyakorlatnak megfelelően jogszabályban maximált. A hatékonyságból eredő nyereség egy része az OEP kockázati alapjába kerül (mint tartalék), más része szabályozottan megelőzésre, egészségügyi beruházásra fordítható. Az alapcsomag tartalma már ma is meghatározott: mindaz beletartozik, aminek államilag szabályozott finanszírozási díjtétele van.
Megfelelő szabályozás mellett jelentősebb nyereség az önkéntes magánbiztosítások üzleti alapon kalkulált díjaiból képződik, s nem a kötelező alapbiztosításból. A fentiekből következik, hogy a verseny hatását - kivált az induláskor - nem az alapszolgáltatások mennyiségében, vagy az egészségügyi szolgáltatóknak fizetett díjakban, hanem a szolgáltatások minőségében érzékelhetjük majd. Ez kifejezetten kedvező, mivel ma a betegek sokkal inkább az egészségügyi ellátás minőségére, megbízhatóságára panaszkodnak, mintsem az elérhető szolgáltatások mennyiségére.
A biztosítottak szabadon választhatnak a biztosítók között (és meghatározott időszakonként, például évente válthatnak), de a biztosítók számára szerződéskötési kényszer van, nekik kötelező bármely náluk jelentkezőt "befogadni". A kockázati tényezőkkel korrigált fejkvóta jó beállítása esetén persze a biztosítók a szigorú törvényi tilalomtól függetlenül sem lennének érdekeltek az egészségi állapot, a jövedelem, vagy a járulékfizetési képesség szerinti szelekcióban. Mint ahogy ebből a szempontból jelenleg is jól működik a háziorvosi rendszer.
Ez a megoldás zavartalan átmenetet biztosít. Ha valaki nem akar változtatni, semmit nem kell tennie. Az új biztosítóknak pedig - akárcsak az OEP-ből lett államinak - versenyhelyzetben kell meggyőzniük a biztosítottakat és a szolgáltatókat arról, hogy ők a jobbak.
Az itt vázolt rendszer nem lehet végleges, de fejleszthető. A fent említett hibák közül sokat gyorsan és érzékelhetően enyhít, de persze nem old meg mindent, önmagában nem pótolja ötven év elmaradt beruházásait és nem korrigálja a járulékrendszer hibáit sem.
Ez lehet az elfogadható és működőképes kompromisszum az állam által működtetett egészségbiztosító és a magánbiztosítók hívei között. Az európai országok egészségbiztosítási rendszerei is ebbe az irányba haladtak vagy haladnak.
Alap: elv
A reform nem elfogadott törvények halmaza. A reform magatartásváltozás. Változásra kényszeríti az egészségügy minden szereplőjét, orvost és beteget, államot és polgárt, kórházat és patikát, gyógyszerfogyasztót és az egész egészségügyi ipart. A változás alapjait meghatározó törvények sorát megalkottuk, de a legfontosabb lépés még előttünk áll. Meg kell változtatni az ötvenes években kialakított és a szocializmus hamis elveire épülő társadalombiztosítási gyakorlatot. E nélkül nincs egészségügyi rendszerváltás. Magyarországon mindenki által elfogadott tradicionális elv, hogy az egészségügy működtetése a társadalom számára kötelező felelősséget, közös kockázatviselést és erkölcsi szolidaritást jelent, de az állampolgárok számára egyéni felelősséget és a teherviselő képességgel arányos anyagi kötelezettséget is.
A társadalombiztosításban testesül meg és egyesül a köz és az egyén felelőssége és kötelezettsége. Az állam dolga olyan szabályozórendszer kialakítása, amely megteremti a társadalombiztosítás hatékony működésének intézményes és gazdasági alapjait. Meg kell alkotunk azt a törvényt, amely az eddigi reformlépéseket keretbe foglalja, a rendszert fenntarthatóvá és működőképessé teszi, s a biztosítottak érdekében folyamatosan javuló minőségű egészségügyi szolgáltatásokat garantál. s amely újraszabályozza az egészségügy két legfontosabb szereplőjének, az államnak és a polgárnak a viszonyát.
A közösségi és az egyéni felelősség arányosságát hirdetjük, a jog és a kötelesség harmóniáját. Ha az állam az egészségügyben nem képes (márpedig sehol a világon nem képes) mindent megadni, akkor nem lehet kizárólagos elosztó sem! A társadalmi-gazdasági rendszerváltás sokaknak sok nehézséget okozott, de mindenkinek azonnal adott valamit: szabadságot. Adta továbbá lassanként, de egyre szélesebb körben a jobb minőséget is. Az egészségügyi rendszerváltásban is így kell ennek lennie.
